Rea mélabúsan ül a parton. Nézte a szélfútta vizet, ahogy a hullámok ütemesen a partnak csapódtak. Szerette a folyót. Megnyugtatta. A lány az eddigi kapcsolatain merengett.

Felötlött benne, hogy ő már megint haldoklik. Legalábbis egy része éppen meghalt ezzel a kapcsolattal együtt. Sokáig nem is vette észre a mindennapok rohanásában. Nem tudta, hogy ez mikor is kezdődött el. Nemrég arra lett figyelmes, hogy ez a kapcsolat már nagyon fáj. Megtépázott szívével viaskodva, üresnek és elveszettnek érezte magát. Olyannak, aki mellett már megint senki sem áll. Mintha minden idegen lenne. Kicsi volt és magányos. Megszűnt a biztonság. Lelke egy hatalmas légüres térben a sarokban összekucorodva reszketett. A biztonság helyére a csalódottság és a zűrzavar költözött. Úgy tűnt, hogy ismét meghalt egy kapcsolat. Talán már régóta halott volt, csak most vette észre.

Rea nem értette. A vizet bámulta, mintha onnan várná a választ. Vajon mikor romlott el? Ő hibázott? Ha igen, akkor vajon hol? Valamikor, lassan két irány lett az egyből. Vagy talán sosem volt egy irány? Csak ő képzelte, hogy egyfelé tartanak?

A lány tovább morfondírozott. Az is lehet, hogy az egész kapcsolat sohasem élt igazán? Csak egy álomkép volt? Amibe ő kapaszkodott?

Aztán váratlanul megérkezett a felismerés. Hiszen az egész kapcsolat már az elején is csak egy színjáték volt, melyet álarcban eljátszott. Ugyanis Rea nem mutatott meg magából szinte semmit, vagy csak villanásokat a valódi életéből. Igazából félt, hogy ő senkinek sem kell úgy, ahogyan van. Így jórészt a nehéz függöny mögött rejtőzködött, ahonnan néha előbújt a szerep kedvéért, eljátszani a nagyszerűt. Azt, aki tökéletes volt és mindenkinek megfelelő. Aztán a lehető leggyorsabban visszabújt. Szinte soha fel nem fedte igazi önmagát. Azt, aki félénk volt és sebezhető.

A hullámok lágyan a parthoz csapódva hozták meg a választ.

Rea ráébredt, hogy ez a szerep lett a gyilkosa. Az álarc végül megölte őt. Hiába akarta a másikra kenni a felelősséget. Hirtelen rájött, hogy minderről csakis ő tehet. Érezte már az elején, hogy valahogy nem működik. Hiszen az nem ő volt. Nem ő volt a kapcsolatban. Ott ismét csak a szerep volt. Az álarc, melyet önként vett fel. Immár sokadszor. Itt hibázott. Nem vállalta fel önmagát és így keresett társat. Majd talált is valakit az álarcának.

Így azonban Rea sohasem lehetett boldog. Egyetlen kapcsolata sem lehetett igazán élő. Abban ugyanis nem ő volt benne, csak az álarc. Így haladt a színjáték minduntalan, a halott kapcsolatokon át, ahol csupán az álarcok találkoztak és játszottak szerepet egymásnak, egymással.