– Ti is Pestre mentek? – hallottam a padon üldögélve, a telefonomba temetkezve.

Csak testben voltam itt ezen a picike állomáson, két város között egy harmadikban ragadva az átszállás során, míg késett a vonat. Ám valahol teljesen máshol időztem gondolatban. Lélekben elmenekültem a rekkenő hőség és a türelmetlenség mindennapos valóságából. Pörgettem a történeteket a telefonon. Humor, nyaralások, öröm, bánat, politika, hirdetések…

Ahogy felnéztem ebből a másik világból, egy őszinte, kíváncsi barna szempár kapaszkodott belém. A kisfiú a fejét kicsit oldalra fordítva, türelmesen várta a választ. Önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Igen. Mi is Pestre megyünk – bólintottam miközben végigmértem őt.

Ismerős volt. Néhány alkalommal, pár percre összefutottunk már a panzióban, ahol két napot töltöttünk átutazóban. Olyan kis közvetlen fiúcskának tűnt, aki társaságra áhítozott, mert minden alkalommal hosszasan időzött rajtunk a tekintete, amikor találkoztunk.

Bólintott egyet. Hatalmas szemeivel tovább nézett, érdeklődve, egyenesen az arcomba bámult. Csak állt ott, nem mozdult. Semmiféle zavar nem látszott rajta.

– Hány éves vagy? – vetettem véget a számomra egyre kínosabb csöndnek.

– Hét.

– Akkor most leszel elsős?

– Nem, már másodikos – húzta ki magát büszkén.

Meglepődtem. Kisebbnek tűnt.

– De olyan, mintha elsős lennék – mondta magyarázkodva.

Bizonyára nem először fordult már elő vele, hogy kisebbnek nézték. Felvontam a szemöldököm. Erre az apró jelre hirtelen hadarni kezdett, mintha már napok óta csak arra várt volna, hogy elmondhassa valakinek a történetét.

– Tudod – lépett közelebb bizalmasan –, eltanácsoltak a másik iskolámból. Így újban kezdek.

Még jobban felvontam a szemöldököm. Nem tűnt rendetlennek. Inkább érdeklődőnek, kotnyelesnek, közvetlennek. Másnak. Semmiképpen sem hétköznapinak.

– Mert tudod – hajolt közelebb –, mindig beleszóltam az órába.

Elmosolyodtam. Zavarba jött. Úgy gondolom, maga sem tudta eldönteni ez idáig, hogy az órába beleszólni valóban rossz dolog-e. Hitte is, meg nem is. Mondták neki. Ám bizonyára nem értette. Csak állt és kérdőn nézett rám. Mintha azok a nagy barna szemek azt fürkészték volna, hogy másvalakinek, egy ismeretlennek az állomáson, mi a véleménye őróla.

Láttam rajta, hogy titkát bizalmasan annak reményében osztotta meg velem, hátha valamiféle gyógyírt kaphatna tőlem megsebzett lelke. Talán felmentést. Vagy csak másik véleményt. Esetleg megerősítést. Pár percnyi elfogadást.

– És hogy szóltál bele? Mit mondtál? – bújt elő belőlem a racionális felnőtt, figyelmen kívül hagyva a felmentő ítéletre várakozó lelket. Hiszen ítéletet mondani nem lehet csak úgy… Előbb tisztázni kell a tényeket.

– Hát – habogott, egyik lábáról a másikra állt, szemét lesütötte –, mindig másképp fejeztem be a meséket.

– Nahát! – Meglepődtem. Kezdett őszintén érdekelni ez a fiúcska. – Miért?

– Mert nem tetszett a vége egyiknek sem!

– Hiszen ez csodálatos! – fakadtam ki őszintén.

Hártahőkölt. Végigmért. Szemét szúrósan rám szegezte. Majd állát megemelve érdeklődve nézett rám.

– Tényleg így gondolod? – hangja bizakodóan csengett.

Határozottan bólintottam néhányat. Ő megkönnyebbült.

– Tudod, mit kellene csinálnod? – kérdeztem. – Írj saját történetet! Hiszen már tudsz írni. Találd ki te az egész mesét! Elejétől a végéig! Így nem kell beleszólnod másokéba. Befejezheted a sajátodat mindig úgy, ahogyan akarod.

Meglepődött. Nem szólt. Láttam, hogy gondolkodni kezd.

„A harmadik vágányra szerelvény érkezik…” – hasított váratlanul a kettőnk között épülő bizalomba a hangosbemondó figyelmeztetése.

A kisfiú sarkon fordult és köszönés nélkül elindult vissza a szüleihez.

Követtem őt a szememmel, miközben összeszedegettem a cuccunkat. Talán segítettem. Méláztam a vonaton hazafelé. Mindenesetre nagyon elégedetten üldögéltem. Lehet, hogy elültettem egy magocskát valakiben. A mindentudás mosolya terült szét arcomon.

Még két nap múlva is eszembe jutott ez a véletlen találkozás. Ám vele együtt – mint azon a napon az állomáson a vonat – érkezett meg egy váratlan felismerés is.

Rájöttem, hogy én is ilyen voltam. Különös. Talán kicsit különc. Másféle. Zárkózott és magamnak való. Az élet nagy kérdései érdekeltek. Ám engem az évtizedek során darabokra morzsolt a megfelelni akarás. A darabokból pedig egy egészen másvalaki született, akiben csak a vágy maradt meg a régi önmaga iránt.

Arra gondoltam, hogy milyen jó is volna, ha nem hallgatnánk másokra abban a sok-sok évben, amíg felnövünk, miközben úton-útfélen azt hajtogatják nekünk, hogy mennyire értéktelenek és semmirekellőek vagyunk.

Milyen jó is lenne, ha ennek hatására nem bolyonganánk évtizedekig, vagy akár egy egész életen át magunkat keresgélve – és olykor soha meg nem találva – önmagunk körül.

Milyen jó is lenne, ha elég bátrak lennénk ahhoz, hogy amit önmagunkban találunk, arra őszinte csodálattal rá mernénk nézni.

Milyen jó is lenne, ha azt, amit felfedezünk magunkban el tudnánk fogadni és élni tudnánk vele. Felhasználni és használni. A világ elé tárni. Hiszen az az egyediség, ami bennünk van, csakis arra vár, hogy végre megszülethessen. Talán most még vágyként bujkál, álomként szendereg vagy kicsi magként a mélyben rejtőzik. Pedig mekkora segítség is lehetne a világnak, ha ez a kincs feltárulhatna.

És mennyire jó volna, ha értékelni tudnánk önmagunkat, úgy ahogy vagyunk, és igazán tudnánk szeretni azt a kis tökéletlenül tökéletes lényt, aki bennünk elbújik, számtalan álarcot használva mások előtt a mindennapokban.

Milyen jó lenne, ha egész életünkben meg tudnánk őrizni magunkban azt az egyedülálló csodát, amilyennek születtünk.

Hisz, ha minden lélek kibontakozhatna,

talán akkor a világ is másról szólna.

Egy célt látva egy irányba haladhatna,

felnőve így önfeledt és boldog volna.