Születünk, bízunk, remélünk és mindent elhiszünk,

azoknak, kiknek kegyéért gyermekként reszketünk.

Körülvesznek minket, utat és példát mutatnak,

csak elvétve érezzük a világot cudarnak.

Cseperedünk, álmokat szövünk, mit kergethetünk,

s felnőve hisszük, soha el nem tévedhetünk.

Ám idővel ahelyett, hogy javulna helyzetünk,

eszmélünk, az élet ellen soha nem nyerhetünk?

Hosszú az út, ha szerencsés vagy végigjárhatod,

s egyszer talán majd megleled a saját válaszod.

Élsz, tanulsz, tapasztalsz s majdan jutalmadat várod,

de a Sors bősz, nem adja, mi volna elvárásod.

Megszólít az Élet, a Sorsod veled beszélget,

felkínálja: “Vajon kevesebbel is beéred?”

Ezért tenned sokat nem kell, nem hull érte véred,

lehetsz kényelmes, ám így alamizsna lesz béred!

Az alkut elfogadod, a félelem köt gúzsba,

fejed meghajtva térdre rogysz, s bezuhansz a sorba.

Vegetálsz s önként száguldasz a földi pokolba,

mélázol, hogyan jutottál e lelki nyomorba.

Közben észre sem veszed, hogy mi az, amit teszel,

hibáztatsz, kifelé lesve bűnbakot keresel.

Másra mutogatsz, hárítva a felelősséget,

behúzva ezzel saját életedben a féket.

Az öröm távol, így lassan magadat kivégzed,

kitartóan kutatod, mi enyhíthetné mérged.

Mikre rábukkansz, használod, gyorsítva a véget,

a függőség vendégül lát, csalogat, becézget.

A valóságtól bújva mély bódulatba fordulsz,

kábulattól reményt várva szeretetet koldulsz.

Elhiszed, a Sorsodtól így örökre szabadulsz,

ám csak te vagy az, kit apránként végleg elárulsz.

S ha majd a pokolban elég ideig bolyongtál,  

rájössz, mit sértésnek véltél, jó szándék volt csupán.

S akkor majd a Sorsod kérdését meghallod talán:

“Miért bántod úgy magadat, mint más téged hajdanán?”

Ébredj, hisz egyetlen út visz oda mit szomjazol,

talán nem késő még Halálod s Léted átírnod!

Szeresd magad, hisz boldogság benned csak így honol!

Nincs még eleged az önkéntes léleknyomorból?