Azt hiszed, momentán meséket olvasol,

s elméd egy távoli világban zakatol.

Elragad, beszippant a mágikus mítosz,

fel sem tűnik, épp sorsodban bolyongsz.

Mert rólad szól minden történet s iromány,

téged mintáz, ábrázol, kerget mindahány.

Benned jajveszékel számtalan hangfoszlány,

erre, ha ráismersz, egység lesz s adomány.

Hiszen sorsod elől nem szökhetsz el soha,

hiába bujkálsz, könyörögsz időt lopva.

Rettegve lapulhatsz, mint védtelen szolga,

ám bent él, mitől menekülnél zokogva.

A külvilág, amit látsz, csak játszik veled,

hisz te vetíted a csábító képeket.

Űzöd, hajszolod egy rohanó élten át,

mindazt, amit elméd megszerezni kíván.

Mégis, amint eléred, rád tör a magány,

nem érted, miért értéktelen a zsákmány.

A világtól aztán elfordulsz, mert ocsmány,

szétesve tengődsz, s úgy véled léted silány.

Vakon keresgéled kívül önmagadat,

holott szíved köré emeltél falakat.

Távolodsz, közben kihűl lélekparazsad,

a bent élő varázslat lassan elhamvad.

A külvilág ámít, ezerszínű prizma,

mindaz, mi történik, téged tükröz vissza.

Vedd észre, hogy lelked kapuja még nyitva,

s e meséken át bukkanj rá vágyaidra.

Halld szíved szavát, mit régóta súg neked,

ne kifelé nézz, hisz minden kezdet benned.

Amíg létezel, higgy s tégy csodát eleget,

te a mindenség vagy, maga a szeretet!