Szeretlek! – érintette meg egy leheletfinom puszival a lány arcát Zeán. Olyan lágyan nézett Kirára, mintha a lelkét simogatná.

A szobába beosonó hajnali napsugár még ágyban találta őket. Összesimulva, békésen ébredeztek az első közös reggelen.

Nem baj. Majd elmúlik! – vágta rá a lány rögvest abban a pillanatban.

Zeán meg sem rezzent. Csak tovább nézte Kirát ugyanazzal a szeretettel a szemében. A lány hirtelen elszégyellte magát. Belenyilallt a felismerés. Hiszen Zeán sohasem bántaná őt. Eddig sem tette. A legcsekélyebb jelét sem mutatta ennek semmikor.

Ne haragudj! – bújt hozzá a fiúhoz.

Hagyta, hogy Zeán még szorosabban ölelje magához, ő pedig elvesszen abban a mindent elfogadó mélységben, ami valahogy szüntelenül körüllengte a fiút.

Nem tudom, hogyan kell ezt jól csinálni – suttogta Kira a fiú vállába temetve fejét.  

– Tudom kedves. Én szeretlek – cirógatta a lány hátát.

– Annyit bántottak már, hogy talán nem is fogom megtanulni soha. Folyton csak védekezem – húzta el a száját. – Holott te nem is bántasz.

Zeán megfogta Kira vállát és kicsit eltolta magától.

Nem kell félned – mondta, miközben bátorítóan a lány szemébe nézett. – Nem menekülhetsz örökké, csak azért, mert azt hiszed, fájni fog. Ez nem a jó irány.

Kira tudta, hogy a fiúnak igaza van. Érezte minden sejtjében, hogy maradna. Maradni akart. Meg akart nyílni, be akarta engedni őt. Beengedni az életébe, beengedni egészen közel. Annyira, amennyire csak lehetséges. Ám közben rettegett. Rettegett, hogy ez is fájni fog. Elveszettnek érezte magát. Tanácstalannak. Úgy hánykolódott az érzelmek tengerén a két véglett között, mint egy tehetetlen, sérült csónak, mely a túlélésért küzd a viharban. Nem tudta, hogyan érjen partot. Sőt azt sem tudta, hogy merre van a part. Talán nem is létezik…. Csak a viharos tenger látszódott mindenfelé, parttalan.  

És mégis, itt a fiú karjaiban biztonságban volt.

Ne félj! Csak hagyd, hogy szeresselek! – Zeán mintha olvasott volna a gondolataiban.

Kira alig észrevehetően bólintott. Elképzelése sem volt arról, hogy hogyan kellene ezt csinálnia.

A lány fejében számtalan megalázó jelenet cikázott az elmúlt évekből, a letűnt kapcsolatokból. Harcok, csaták, küzdelmek, bántalmazások. Túlélés. Menekülés. Néha apró győzelmek. Vagy talán az mégis mind vereség volt? Hiszen utána csak a hiány és a fájdalom maradt minduntalan.

Tűnődött. Egészen messze járt már gondolatban.

Hitegetések, megalázkodások.

A semmiből épített bizalom.

Csalódások.

Majd szégyen és mardosó bűntudat.

Mégis miért maradt? Miért hagyta oly sokszor? Kongott a kérdés üresen az ígéretekbe veszve. Válaszként pedig csak önmaga megalázása érkezett. Hiszen tudta. Ő is benne volt. Így süllyedt évről évre, kapcsolatról kapcsolatra egyre lejjebb a fájdalom bugyrába erőtlenül, ahonnan most már nem találta a kiutat.

– Csak hagyni, hogy szeressen? – kérdezte Kira suttogva önmagától.

Türelem – hallotta Zeán hangját valahonnan messziről. – Segítek! Menni fog!

Úgy ölelte magához a lányt, hogy annak szemernyi kétsége se maradjon efelől.